A Budaörsi Latinovits Színház idei első nagyszínpadi bemutatójában, a Karoline és Kasimirben a rendező, Hegymegi Máté néhány figurának hangsúlyosabb szerepet szánt, ezért az eredeti művet átdolgozva új fókuszpontokat keresett. A korábban csupán pillanatokra feltűnő Kikiáltó az új változatban komoly jelentéssel bíró filozófiai tézisekkel egészíti ki a történetet. A karaktert alakító Takács Katalinnal a szöveg nehézségeiről és humoráról, valamint a színpadi jelenlétről a főpróbahéten beszélgettünk.
Az eredeti műhöz képest a budaörsi előadásban nagyobb szerepe van a Kikiáltónak. Milyen funkciót tölt be a karaktered a darabban?
Amikor Mátéval (Hegymegi Máté, a rendező – a szerk.) a szerepemről beszélgettünk, úgy fogalmazott, hogy a Kikiáltó ad keretet az egész történetnek, és olyan, mintha egy laboratóriumban vizsgálná a szereplők érzelmeit, feszültségeit, ide-oda csapódásukat. Nagyon elgondolkodtató dolgokat mond – egy filozófus, Yuval Noah Harari gondolatait idézi –, én pedig rettentően élvezem ezeket a szövegeket.
A szövegeid nagy része rendkívül nehéz, komoly tartalmú filozófiai szöveg. Hogyan teszitek ezt a színház eszközeivel a néző számára is befogadhatóvá?
Egyrészt maga a szöveg is nagyon izgalmas, ezáltal akkor sem válik didaktikussá, ha csak egyszerűen elhangzik. A Kikiáltó ebben a vurstliban, fesztiválon mint egy mozgó büfés létezik, így ehhez kapcsolódóan tevékenykedem a monológom alatt is, így fűszerezzük kicsit ezt a monológ helyzetet.
Tekinthető a Kikiáltó egyfajta rezonőrnek?
Nem egészen, hiszen nem egy az egyben reflektálok a színpadi eseményekre, nem kapcsolódom a főhősök sorsához. Ahogy említettem, vizsgálódom, a saját, pontosabban Harari gondolatai, tételei a felütés, a lehetséges „megoldás”, miközben a színpadi események teljesen más irányba hullámzanak. Ennek a kettőnek az ütközésében humor is rejtőzik, hogy lám-lám. hová sodornak minket az „szubjektív érzetek”.
A Karoline és Kasimir előadásaira jegyek az alábbi oldalon válthatók!
Az interjút Vass Antónia készítette.
Fotók: Borovi Dániel