Szőts Orsi 2020-ban, a Színház- és Filmművészeti Egyetem drámainstruktor-színjátékos szakának elvégzése után csatlakozott a Budaörsi Latinovits Színház társulatához. Előtte tizenhárom évig foglalkozott bábszínészettel, és ezzel együtt a bábművészet valamennyi formájával. A március 21-i bábszínházi világnap alkalmából a műfajjal való találkozásáról, a bábhoz fűződő viszonyáról és a forma időtlenségéről beszélgettünk. (Videó itt!)
Érettségi után jelentkeztél az egri Harlekin Bábszínház stúdiójába, amelynek aztán tagja is lettél. Mikor találkoztál először ezzel a formával?
A gimnáziumban képzőművész szakon végeztem Egerben, és mindig is nagy színházrajongó voltam. Az érettségim évében a Harlekin Bábszínház éppen bábkészítő és bábszínész stúdiót akart indítani, én pedig úgy éreztem, hogy ez egy csodálatos lehetőség. A felvételire összeállítottam egy portfóliót az addigi munkáimból, azonban kiderült, hogy én vagyok az egyetlen, aki bábkészítésre jelentkezik. Az akkori igazgató, Lengyel Pál – aki később a mesterem lett – úgy gondolta, hogy nekem a bábszínészet is menne, ezért felajánlotta, hogy járjak be az órákra, és ha érdekel, a műhelybe is benézhetek a Lovasy házaspárhoz. Nagyon sokat tanultam tőlük, amíg ott voltam, és rájöttem, hogy szeretnék ehhez a csodálatos világhoz tartozni. A báb az a nyelv lett, amit a mai napig szabadon és bátran merek használni a színpadon.
Gyorsan magába szippantott ez a közeg, azonban 2009-ben mégis úgy döntöttél, hogy eljössz a Harlekinből, és csatlakozol a Békéscsabai Napsugár Bábszínházhoz.
Nagyon szerettem Egerben, de egy idő után azt éreztem, hogy világot akarok látni, más színészeket, rendezőket megismerni, szeretném többféle stílusban is kipróbálni magamat. Békéscsabán aztán csodálatos alkotókkal dolgozhattam, abban a tíz évben, amíg ott voltam, rengeteg izgalmas feladatot kaptam. Hosszú és tartalmas idő volt, tíz év után mégis úgy gondoltam, hogy váltani kell: ahhoz, hogy előrébb kerüljek magamhoz képest, friss levegőt kellett szívnom.
Az új irány pedig a Budaörsi Latinovits Színház lett, amely egy klasszikus színházi struktúrát képvisel. Hogyan találtad meg magad ebben a világban?
2019-ben játszottam itt először, akkor még vendégként, a Barátom, Gombocska és a mágikus levelek története című előadásban. Kovács Petra Eszter rendezte, akit csodálatos alkotónak tartok, és Makra Vikivel (akit később Bohoczki Sári váltott), illetve Sz. Nagy Marival játszottuk. Miközben csináltuk az előadást, éreztem, hogy mindenki egy igényes és jó gyerekelőadás létrehozására törekszik, ez pedig nagyon tetszett. Aztán amikor megcsináltuk Kolozsi Angélával a Punktumot, ez az érzés csak erősödött bennem.
Ez vezetett odáig, hogy Budaörsre szerződtél?
Berzsenyi Bellaagh Ádám színházi koncepciójában olyasmit láttam, amit viszonylag kevés helyen tapasztalok: komolyan van véve a gyerekszínház, és a gyerekek nyelvére fordítva fontos problémákról, jelenségekről beszélnek az előadások. A harmadik közös munkánk, a Kozmosz-szösz után kért fel Ádám, hogy csatlakozzam a társulathoz, amire a legnagyobb örömmel mondtam igent, így 2020 óta én is tag vagyok.
Bábszínészként, valamint a Budaörsi Latinovits Színház tagjaként számos bábtechnikával találkozhattál. Melyik áll hozzád a legközelebb?
Szerencsés vagyok, mert a báb minden formáját kipróbálhattam. Ironikus módon az lett a kedvencem, amitől a legjobban rettegtem, és amit sokan a legegyszerűbbnek gondolnak: a kesztyűbáb. Amilyen egyszerűnek tűnik, annyira technikás, mert őrületes tempót diktál. A kezdeti ellenszenvemhez az is hozzájárulhatott, hogy az első találkozásunkkor kifogtam egy olyan előadást, ahol nem ment minden gördülékenyen. Végül a közönség szerettette meg velem ezt a formát, és arra is rájöttem, hogy mivel a színész nem látszik, a gyerekek pedig szinte az első pillanattól kezdve a bábbal lépnek kapcsolatba, ez nekik és nekem is szabadságot ad. De nagy hatással volt rám Pályi János Órajátéka is, ami ráébresztett arra, hogy mekkora tömegeket lehet ezzel megszólítani, korosztálytól függetlenül. Szóval amikor Budaörsön a Barátom, Gombocskában és A kis hercegben is kesztyűs bábot kaptam, nagyon boldog voltam.
Van olyan bábszereped, ami különösen kedves a szívednek?
Mindegyik előadás valamilyen úton-módon fontos, nemcsak a szerep miatt, hanem a mondanivalója okán is. A kis herceg, amit az előbb említettem, talán azért emelkedik ki mégis, mert egy gyerekkori jóbarátommal, Ivanics Tomival állhattam színpadra. Anno együtt kezdtük Egerben egy színjátszókörben, hatalmas öröm volt, hogy tizenhárom évvel később újból egymás partnerei lehettünk. És ott volt mellette a rendező, Varsányi Peti, aki a kezembe adta a Kis herceg bábot, és megvalósulhatott a varázslat.
A műfaj időtlen, talán nem véletlen, hogy 2003 óta a Nemzetközi Bábművész Szövetség (UNIMA) ajánlására március 21-én ünnepeljük a bábszínházi világnapot.
A báb olyan csoda, ami nem kopik. Ahogy a technikai fejlődik, a régi helyett már csak az új lesz érdekes, azonban, ha egy bábot a kezembe veszek, hiszek benne és meg tudom szólaltatni, mindegy, hogy mikor történik, eléri a korosztályát. Ez a kortalanság elképesztő és csodálatos, és miközben a közönség alatt általában a gyerekeket értjük, sokszor elfelejtjük, hogy ez a műfaj nem életkorhoz kötött. Egy olyan formanyelv, amit akár egy nagyszínpados előadásban is bátran lehet használni. Amikor úgy érzem, hogy színészként fizikailag kevés vagyok, vagy nem tudom megcsinálni, amit az anyag kíván, akkor hozzá lehet nyúlni. Olyan dimenziókat nyit meg, amivel a lehető leghitelesebben tudom kifejezni az érzéseimet, gondolataimat, a karaktert. Amikor már elfogy az ember, és elfogynak a színházi keretek, akkor jön a bábszínház.
Az interjút Vass Antónia készítette.
Előadásfotók: Borovi Dániel