Interjú Varsányi Péterrel, Bűn és bűnhődés című tantermi előadásunk rendezőjével.

„Raszkolnyikov tele van olyan frusztrációkkal, amikkel ma egy sokkal szélesebb társadalmi réteg küzd, mint Dosztojevszkij idejében” – mondja Varsányi Péter, aki harmadszor rendezett Budaörsön. Két gyerekelőadás, Az öreg kisasszony autósmeséi és A kis herceg után ezúttal egy elsősorban a 17-18 éves korosztályt célzó tantermi előadáson, a Dosztojevszkij regényéből adaptált háromszereplős Bűn és bűnhődésen dolgozott. Ennek kapcsán beszélgettünk vele.

Miért éppen a Bűn és bűnhődés?

Soha egyetlen más olvasmányélményem nem volt rám ilyen hatással, mint a Bűn és bűnhődés, amikor gimnazistaként olvastam. Nem csak empatizáltam Raszkolnyikovval, hanem azonosultam is vele, ami riasztó volt. Beszippantott és maga alá gyűrt a szöveg. Amikor Ádám (Berzsenyi Bellaagh Ádám, a Budaörsi Latinovits Színház igazgatója – a szerk.) felkért, hogy rendezzek egy tantermi előadást Budaörsön, és szabad kezet adott a választásban, sokáig keresgéltem a tökéletes anyagot. Aztán amikor rábukkantam az amerikai Marilyn Campbell és Curt Columbus által írt angol nyelvű adaptációra, egyből tudtam, hogy ezt szeretném. Ádám annyit mondott, hogy „ó, ez neked való, csináld”, úgyhogy nekiálltam.

Nem volt benned félelem, hogy megint maga alá gyűr az anyag, mint annak idején?

Dehogynem. Pont ezért döntöttem el a legelején, hogy akárhogy alakul a próbafolyamat, arra reflektálnunk kell. Az előadás nem a Bűn és bűnhődés abszolút értelmezése, hanem annak a folyamatnak a lenyomata, ahogy mi, alkotók viaskodtunk ezzel a klasszikus nagysággal és ezáltal magunkkal és egymással is. Egyébként pont azért mertem belevágni, mert tudtam, hogy nem leszek egyedül. A színház közösségi műfaj, és itt valóban közösségi műhelymunka történt.

Hogy látod, mit tud mondani egy mai tizenévesnek a Bűn és bűnhődés? Mennyire aktuális ma?

Engem leginkább az foglalkoztat benne, hogy hol az egyén felelőssége a világban, hogy milyen a viszonya az egyénnek és a társadalomnak. Illetve az, hogy a folyamatosan, nap mint nap minket érő igazságtalanságok ellen mi a megoldás, és vajon hogyan tehetünk ez ellen egyénileg és hogyan tehetünk kollektívan. Raszkolnyikov tele van olyan frusztrációkkal, amikkel ma egy sokkal szélesebb társadalmi réteg küzd, mint Dosztojevszkij idejében, úgyhogy a mű aktualitása felől nincs kétségem. Dosztojevszkij mintha egy olyan látnok lett volna, aki nemcsak a 20. századot látta meg előre a 19. században, de bizonyos szövegrészek döbbenetes pontossággal vetítik előre a mai korunk problémáit. Van például egy epizód, amiről teljesen megfeledkeztem, mielőtt újra olvastam volna a regényt, amelyben Dosztojevszkij még a covidot is megjósolja.


Melyik ez az epizód?

Az ötödik rész végén, a börtönkórházban lázasan fekvő Raszkolnyikov álmot lát. Azt álmodja, hogy egy keletről jövő különös vírus megfertőzi az egész emberiséget. Akit megfertőz, az onnantól meg van győződve arról, hogy csakis a maga igazsága az abszolút igazság, abból nem tud engedni, és még a vele egyet gondolókkal is képtelen összefogni valamilyen közös cél érdekében. Azt hiszem, hogy ami Dosztojevszkij számára disztópia volt, mi abban az igazságon túli világban élünk.

Amelynek az egyik vetülete az, hogy ma minden második fiatal influenszer szeretne lenni?

Igen. Talán Raszkolnyikov is erre vágyott.

Egy az egyben az adaptáció szövegét használtátok?

Az adaptáció, amiből kiindultunk, közérthető és dinamikus formában ragadja meg a Bűn és bűnhődés néhány központi kérdését. Olyan, mintha a Bűn és bűnhődés Netflix-féle feldolgozása lenne. A próbafolyamat előtt viszont Németh Nikolett dramaturggal rá kellett jönnünk, hogy az adaptáció súlypontjai máshol vannak, mint ahová mi tennénk azokat, úgyhogy a szerkezetét megtartottuk, de a tartalmát alaposan átdolgoztuk. Ebben volt még egy elég tehetséges szerzőtársunk, akit Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkijnek hívnak.

A próbafolyamat során mennyit változott a szöveg?

Rengeteget. A próbafolyamat mindenki számára, számomra is a megértés vagy megismerés útja volt. Előfordul, hogy egy rendező arra kéri a színészeket, ne olvassák el az eredeti művet, nehogy azt kérjék számon az adaptáción. Én viszont kifejezetten arra kértem őket – Váradi Gergelyt, Szaplonczay Máriát és Chován Gábort – hogy olvassák el és alakítsák ki vele a saját viszonyukat. És kérjék számon az adaptáción, rajtam és magukon is a szerepük igazságát.

Eredetileg is tantermi előadásnak íródott a színdarab?

Nem, az amerikai adaptáción érződik, hogy színpadtechnikai trükkökkel és filmnyelvi megoldásokkal él. Pont az adta a feladat izgalmát, hogy miként tudjuk ezeket a hatásokat a tantermi színház eszköztelenségével, egyfajta szegény színházi esztétika mentén megteremteni. Ugyanakkor a Campbell-Columbus adaptáció is három színészt, de ennél több szereplőt mozgat, ez a megoldás pedig magától értetődően jól áll a tantermi színháznak. Az adaptáció szerkezetének zeneiségét pedig Labus Gida zeneszerző kompozíciói húzzák alá. Különleges zene ez, ami palimpszesztként rögzíti a próbafolyamat közös gondolkodásait.

Mennyire magától értetődő a Bűn és bűnhődést két összevont tanóra keretei közé szorítani?

Az eredeti mű végtelenül szerteágazó, minden egyes szál összefügg a többivel. Egy olyan adaptáció, ami teljes egészében akarná visszaadni a regényt, eleve kudarcra lenne ítélve. Az volt a célunk, hogy nagyon izgalmasan meséljük el ezt a történetet és megpróbáljuk megragadni a lényegét. A mi változatunk leginkább Raszkolnyikov és Porfirij párharcára, illetve Raszkolnyikov és Szonya viszonyára helyezi a hangsúlyt, úgyhogy sok szereplő kiesett. Ha valaki a regény elolvasása helyett nézi a mi előadásunkat, valószínűleg egészen más élményben lesz része, mintha elolvasná az eredetit, tehát semmiképpen nem a regényolvasás kiváltása a célunk.

Vagyis a regény elolvasása után célszerű megnézniük az előadást a diákoknak?

Nem feltétlenül. A próbafolyamat során újra és újra feltettük a kérdést: követhető lesz-e a cselekmény azok számára, akik nem olvasták a regényt. Milyen tempóban, hogyan adagoljuk az információkat? A Bűn és bűnhődés olyan detektívregény, amelynek központi kérdése nem a „whodunnit”, hanem hogy miért történt a gyilkosság, és milyen utak állnak a gyilkos előtt. Ezekről a kérdésekről mindig érdemes gondolkodni. A közös gondolkodásra pedig az előadást követő feldolgozó foglalkozáson adunk lehetőséget – ezt Debreceni Luca drámainstruktor vezeti. Ha valaki úgy látja az előadást és úgy vesz részt a beszélgetésen, hogy már olvasta a regényt, számára is ad újat ez a forma. Azok pedig, akik még nem olvasták, a látottak és átéltek hatására talán kedvet kapnak hozzá.

 

Az interjút Zsigmond Nóra és Bot Ádám készítette.

Fotók: Borovi Dániel