Interjú Váradi Gergellyel, a budaörsi Bűn és bűnhődés Raszkolnyikovjával.
Dosztojevszkij egyik legnagyobb hatású műve, a Bűn és bűnhődés komoly morális kérdéseket feszeget, az izgalmas krimi pedig egy háromszereplős kamaradarab formájában éledt újjá a Budaörsi Latinovits Színház tantermi előadásában. A 2022/23-as évad legjobb gyerek-ifjúsági előadás kategóriájának kritikusdíjára jelölt produkció Raszkolnyikovjával, Váradi Gergellyel a jó és rossz döntésekről, színészi kihívásokról és a fiatalokkal való együttgondolkodásról még a bemutató előtti napokban beszélgettünk.
Találkoztál korábban Dosztojevszkij művével?
Ugyan most kötelező olvasmány a középiskolákban, de nekem nincsenek emlékeim arról, hogy olvastam volna. Először akkor kezdtem el vele foglalkozni, amikor felkértek Raszkolnyikov szerepére. Nem tudom, hogy gyerekként hogyan viszonyultam volna hozzá, de most csodás élmény volt elmélyedni benne.
Mi fogott meg a történetben?
Leginkább az, ahogyan a szerző a kilátástalansággal való küzdelmet ábrázolja. Érdekes dolog ráeszmélni, hogy Raszkolnyikov élethelyzete milyen gondolatokat és szorongásokat szül benne, és ezek hogyan torzulnak addig, míg eljut egy ember a gyilkosság gondolatához. Az egzisztenciális kiszolgáltatottság és az a tragikus környezet, amiben él, véleményem szerint teljesen kilátástalanná teszi és megbénítja. Egy ép, egészséges és jóeszű fiatal, aki a rossz anyagi körülmények ellenére egy igazságosabb világban akar élni, végül arra a következtetésre jut, hogy a nagy történelmi személyiségek is átléptek bizonyos morális határokat céljaik eléréséhez, így ő is áthághatja ezeket a szabályokat, ha ez később az egyetemes emberiség jólétét szolgálja. Később azonban rádöbben, hogy ő nem ilyen ember, aki mindenféle bűntudat nélkül megy előre. Könnyebb gerinctelenül törtetni, és rengeteg pénzt keresni, mint megtartva a morális iránytűjét az embernek, tisztességesen, de szerényebben élni. Ez a felvetés is megfogott, különösen aktuálisnak tartom.
Raszkolnyikov morális iránytűje merre mutat?
Először talál egy eszmét, ami felemeli, de végül rájön, hogy az mégsem jelent megoldást, mert az ő értelmezése szerint nem a különleges emberek közé tartozik. Úgy gondolja, hogy abból lesz nagy ember, aki gátlástalanul, bűntudat nélkül megy előre. Később azonban belátja, hogy ő nem ilyen.
Dosztojevszkij monumentális műve ezúttal egy háromszereplős kamaraelőadásként elevenedik meg. Azt a gondolatiságot, amit a regény képvisel, mennyire lehetett átvinni egy rövidített színpadi adaptációba?
Raszkolnyikov, Szonya és Porfirij karakterére építettük a darabot, és mivel ők egyébként is meghatározó figurái a regénynek, meg tudjuk mutatni a történetet a maga teljességében. Persze a tömörítés miatt rengeteg izgalmas résztől meg kellett válnunk. Ezekért fáj a szívem, de azt gondolom, hogy végül egy nagyon jól sikerült változat jött létre Kovács Kristóf fordításából, Németh Nikolett dramaturg és Varsányi Péter rendező munkájának eredményeként. Érdekes volt látni a folyamatot, ahogyan egy-egy jelenet alakult, ugyanis az adaptáció ténylegesen a próbaidőszak alatt nyerte el a végleges formáját. A próbák során előfordult, hogy az eredeti regényből emeltünk vissza részeket, mert úgy éreztük, hogy a különböző fordítások és visszafordítások után eltűntek belőle a klasszikus mondatok, amiket szerettünk volna megtartani. Azzal, hogy ezeket beletettük, még érthetőbbé váltak az egyes szituációk.
Az előadás a fiatalabb korosztályt célozza meg. Színészileg mennyire jelentett ez a helyzet kihívást?
Már a bemutató előtt volt egy titkos tervem: cinkostárssá akartam tenni a fiatalokat. Mivel Raszkolnyikov demagóg lesz egy idő után – állandóan a fejében lévő elveit és eszméit hangoztatja –, ennek ellenére mégis megöl egy embert, így kialakul benne egy furcsa kettősség. Úgy érzem, ha meg tudom értetni a nézőkkel azt a helyzetet, amiben Raszkolnyikov van, és azonosulni tudnak az érzéseivel, akkor elgondolkodtatja őket, hogy az egyes szituációkban mi lenne a helyes döntés, és talán a való életben – egy kevésbé drámai szituációban – megfontoltabban cselekednek majd.
Mi jelentette a legnagyobb nehézséget Raszkolnyikov megformálásában?
A fő feladatom, hogy a karakter hibás érveit és féligazságait hittel képviseljem, és ne véleményezzem előre a dolgokat – ez nagy kihívást jelent. Nehéz az is, hogy Raszkolnyikov sokszor hazudik, ehhez pedig fel kell építeni egy hazugsághálót, és megtalálni azokat a pontokat, amikhez képest azt tudom mondani, hogy őszinte. Emellett folyamatosan váltakoznak a képek, akár jeleneten belül is – például elhangzik egy dialóg, és azonnal egy másik –, és néha másodpercek alatt kell igazodnom az új szituációkhoz.
Mit adhat ez a mű egy mai tizenhat-tizenhét éves fiatalnak?
Megmutatja nekik, hogy az útkeresés során mindenki akadályokba ütközik, tehát nincsenek egyedül, ha nehézségeik támadnak. Raszkolnyikov nagyon rossz családi környezetből indulva igyekszik elindulni a pályáján – ez a helyzet sajnos sok mai fiatalnak ismerős lehet. Ha csak a saját környezetemben körülnézek, azt tapasztalom, hogy nincsenek rendben a kapcsolatok, sok az elvált, gyerekét egyedül nevelő szülő, rengeteg frusztrációval és problémával küzd mindenki, életkortól függetlenül. Remélem, hogy ha a nézőtéren ülők azt látják, hogy vannak sorstársaik, könnyebben megnyílnak, elkezdenek beszélni a félelmeikről, szorongásaikról, mernek majd segítséget kérni, és később kisebb eséllyel fog félresiklani az életük.
Interjú: Vass Antónia / Zsigmond Nóra
Fotók: Borovi Dániel
Az előadás a Budaörsi Latinovits Színház színházi nevelési programjának része, ezért drámapedagógiai foglalkozás is tartozik hozzá. 15 éven felülieknek, 10. évfolyamtól ajánljuk.