Ma van a tánc világnapja! Az UNESCO Nemzetközi Színházi Intézetének részlegeként működő Nemzetközi Táncbizottság 1982-ben hívta életre ezt a jeles napot, amelyet a modern balettművészet atyja, Jean-Georges Noverre születésnapján, április 29-én ünnepel a világ. A tánc világnapja remek apropó arra, hogy bemutassuk Nektek egy újabb társulati tagunkat. Ismerjétek meg Bot Ádámot, aki kortárstánc-művész, alkotói tevékenysége mellett pedig ő a Budaörsi Latinovits Színház közönségkapcsolati vezetője!
Hogyan lettél táncművész?
Az igazság az, hogy nem készültem erre a pályára, inkább a véletlenek szoros láncolatainak következménye, hogy így alakult. Régész vagy egyiptológus szerettem volna lenni gyerekkoromban, aztán a gimnáziumban nagyon megszerettem a társadalomismeret tantárgyat, ezért megjelöltem a szociológia szakot az egyik egyetemen. Mellette persze a két táncművészettel foglalkozó felsőoktatási intézményt is, ha már annyi pénz, idő és energia lett fektetve abba, hogy tánccal foglalkozzak. A Budapest Kortárstánc Főiskolán (ma Budapest Cirkuszművészeti és Kortárstánc Főiskola) valami többé vált számomra a mozgás, így a végzést követően szabadúszó táncművészként csöppentem bele az előadóművészet világába.
Hogyan jött a tánc mellé a közönségszervezés?
A hét évnyi szabadúszás alatt felismertem magamban, hogy számomra fontos egyfajta állandóság, a tartozás valahová. Mivel táncosként és alkotóként is volt szerencsém kipróbálni magam az évek alatt, az utóbbinak köszönhetően megismertem olyan háttérfolyamatokat is, mint például a pályázatírás, a közönségszervezés, vagy akár a különböző marketing tevékenységek, amelyek végzésére megéreztem magamban az affinitást. Egy ponton túl valahogy kézenfekvőnek tűnt számomra, hogy egy olyan munkahelyet szeretnék találni a tánc mellé, aminek fókuszában szintén a kreativitás áll, illetve képes kielégíti az állandóság iránti igényemet. Így lett kecském és káposztám is egyszerre.
Kereknek érzed így ezt a kettősséget, vagy a „civil” és a „művész” éned folyamatos harcban áll az idődért?
Harcban nem állnak, nem is álltak soha, de a „civil” énemet már egy ideje előtérben érzékelem. Ebben van részemről tudatosság, így nem érzem azt, hogy valami egy másik dolog rovására menne.
El tudod képzelni, hogy valamelyik oldal végleg átvegye az irányítást, vagy ez a két világ számodra elválaszthatatlanul összefonódott?
Akkor lennék igazán boldog, ha ez a két dolog mindig is kiegészítené egymást. Arra még csak gondolni sem szeretnék, hogy esetleg választanom kelljen.
Közönségkapcsolati vezetőként a nézők igényeit elemzed, táncosként viszont közvetlenül hatsz rájuk. Megváltozott a viszonyod a „néző” fogalmához azóta, hogy a függöny mindkét oldalán felelősséget vállalsz?
Inkább mélyült, mintsem változott volna. A szerepkörömből adódóan több lehetőségem nyílik arra, hogy az előadást követően, vagy akár még két felvonás között kapcsolatba kerüljek a közönséggel, meghallva a friss benyomásaikat. Az előadóknak ritkán adatik meg arra a lehetőség, hogy találkozzanak a nézőikkel, hiszen nem követ minden előadást közönségtalálkozó, ami ráadásul a táncban egy sokkal ritkább forma, mint a színház világában. Viszont ezek a találkozások és beszélgetések akár abban is segíthetnek, nekem legalábbis szoktak, hogy a színpadi karakterem tovább formálódjon, mivel sosem érzem azt késznek, hanem azon az előadáson éppen valamilyennek.
A kortárstáncban gyakran dolgoztok formálódó, képlékeny helyzetekkel. Amikor a színházi vezetésben váratlan krízis adódik, mennyire segít neked a táncos rutin?
Teljes mértékben. Egyrészt a tánc – a színházhoz hasonlóan – egy jelenidejű művészeti forma, ami akkor is kapcsolatban áll az adott pillanattal, amikor egy koreográfiát követ. Másrészt improvizáció közben rengeteg váratlan dolog történik veled, amire képesnek kell lenned reagálni. Ha plasztikus tudsz maradni, akkor bármilyen helyzetet a tökéletesség irányába tudsz terelni. Törekszem arra, hogy krízishelyzetekben „mozgásban maradjak”, legyenek alternatíváim a következő lépésekre. Nem állítom, hogy ez könnyű tudatállapot, viszont olyan alkalmazkodóképesség, amit a táncos tapasztalataimból igyekszem átültetni a mindennapokba.
Évente hány alkalommal lépsz színpadra a Pataky Klári Társulattal? Ezek az alkalmak számodra „ünnepnapok”, vagy inkább egyfajta mentális és fizikai karbantartást jelentenek a civil munkád mellett?
Az előadások száma változó, mivel több korábbi előadásunk is repertoáron van jelenleg. A próbafolyamatok mindenképpen felérnek egy fizikai karbantartással, mivel nyolc-kilenc héten keresztül zajlanak, heti öt alkalommal. A legújabb, Lapozó című előadásunkat március közepén mutattuk be, amire január eleje óta készültünk intenzíven. Egyébként minden előadásunkat ünnepnapként élem meg, mert valóban olyan élményekkel gazdagítanak, amelyekre csak az ünnepek képesek. Legközelebb május 28-án, éppen itt, a Budaörsi Latinovits Színház és a Jókai Mór Művelődési Ház közösen használt nagytermében lépünk színpadra Kivonatok című előadásunkkal a Budaörs Jókai Napok keretében. Aki nem látott még kortárstáncot, annak mindenképpen ajánlom!
Interjú: Zsigmond Nóra
Nyitókép: Borovi Dániel