„Amikor egy bemutató után odajön valamelyik színész, és azt mondja, hogy köszönöm, az csodálatos érzés. Amikor egy jól sikerült előadás után összenézünk, és pontosan tudjuk, hogy igen, ma letettük. Ma nagyot játszottunk.” – Urbanek Attila ügyelővel, színházunk legrégebben itt dolgozó kollégájával beszélgettünk hatvanadik születésnapja alkalmából.
Lassan huszonöt éve dolgozol ennek a színháznak a falai között.
Egészen pontosan 2001. január 1-jén kezdtem itt dolgozni, mint színpadmester. A munka másnap kezdődött, ami nagyjából úgy nézett ki, hogy január 2-án három vadidegen ember nézett egymásra. Bemutatkoztunk, én voltam a színpadmester, volt egy ügyelő meg egy díszítő. „Oké, akkor menjünk be a színpadra!” – mondtuk, és hármasban összeállítottuk az esti előadást. Így kezdődött.
Hogyan kerültél a színház közelébe?
Az apukám az akkori Madách Kamara (ma Örkény Színház – a szerk.) egyik fővilágosítója volt. Gyerekként rendszeresen jártam be hozzá előadásokat nézni.
Akkor tulajdonképpen beleszülettél a színházi világba…
Mondhatni igen. De nem is az édesapámmal kezdődött, hanem jóval korábban, az anyai nagyszüleimmel, akiket én már nem ismerhettem. A nagypapám táncmester volt Beleznay Unger István társulatában, vele járta a világot. A társulat segédszínésznője volt a nagymamám, minden operettben volt egy közös táncos számuk. Aztán 1945-ben, a szombathelyi amerikai bombázásokban mindketten meghaltak, csak az akkor kétéves anyukám maradt életben, akit a nagymamája, az én dédmamám nevelt fel.
Adja magát a kérdés, hogy a szüleid is a színházon keresztül találkoztak egymással?
Úgy lenne kerek a történet, de nem. (nevet) Az ő találkozásuk teljesen hétköznapi, közel laktak egymáshoz, gyerekkoruk óta ismerték egymást. Anyukám a születésem előtt antikváriumban dolgozott, később pedig hivatali állása lett. Apukám a hetvenes évek elején kezdett el színházzal foglalkozni, akkor még elektromos szakemberként. Először a Mikroszkóp Színpad világosítója, majd fővilágosítója volt, aztán jött a 25. Színház, majd a Madách Kamara.
Ahová bejártál vele. Akkor már tudtad, hogy Te is színházas leszel?
Nem, én úgy kerültem a színház közelébe, hogy egyáltalán nem akartam színházas lenni, eszembe sem jutott. Nyomdász az alapképzettségem. Tizennyolc évesen kerültem a Zrínyi Nyomdába, ahol működött egy amatőr színjátszó csoport, a Groteszk Színpad. Nagyon tetszett az, amit csináltak. Miután láttam ott egy előadást, azt mondtam, hogy én ezzel akarok foglalkozni. Elkezdtem náluk játszani, mint amatőr színész, aztán jött a Pinceszínház, ami akkoriban a hazai diákszínjátszás fellegvára volt Keleti Istvánnal és Mezei Évával.
De nem a színjátszásból éltél.
Nem, ez csak egy hobbi volt, nappal a nyomdában dolgoztam. Aztán amikor a Pinceszínház új igazgatót kapott, eljöttünk onnan, mint társulat. 1995-ben alakult a Holdvilág Kamaraszínház Koltai Jucival, aki odahívott engem. Eljátszottam egy-egy kisebb szerepet is, de nem színészként, hanem inkább műszaki emberként számítottak rám. Itt ismerkedtem meg Éless Bélával, akivel nagyon jóban lettünk, így amikor Budaörsre jött, hozott magával engem is.
Így kerültél ide 2001. januárjában színpadmesterként.
Igen. Akkor Budaörsön még nem volt társulat, előadásokra szerződtek a színészek és a háttéremberek is. mindenki külsős volt. Éless Bélát Salamon Suba László váltotta, majd jött Frigyesi András, a különböző vezetőkkel pedig a feladataim is cserélődtek. Voltam műszaki vezető és produkciós titkár, majd néhány évig bútortárvezető voltam. Utóbbi egy kamu dolog volt, azt gondolták, hogy majd megunom és magamtól elmegyek. Nem számoltak azzal, hogy én egy elég kitartó ember vagyok, és ha valamit megszeretek, azt nehezen adom fel. Színházat szeretek csinálni, nem az érdekel, hogy milyen pozícióban vagyok. Egyedül az számít, hogy együtt csináljuk ezt az egész színházi létezést. Amiért érdemes csinálni, az az előadás végén a taps. Kevesen tudják, de amikor pirotechnikusként is működök egy előadásban, és jól sikerül az a bizonyos lövés, akkor a végén én is meghajolok a hátsó folyosón.
Hogyan és mikor lettél ügyelő?
Amikor 2012 környékén – még Suba alatt – elment az akkori műszaki vezető, aki ügyelői feladatokat is ellátott, megkérdezte, hogy nem akarom-e ezt csinálni, én pedig rábólintottam. Tehát tizenhárom éve.
Mit csinál egy ügyelő?
Az ügyelő egy karmester. Irányítja az előadást, vezényel, gondoskodik arról, hogy minden a helyén legyen, ellenőriz, irányít. Ellenőrzi, hogy a különböző tárak dolgozói úgy készültek-e fel az előadásra, hogy az előadást meg lehet tartani, és azt is, hogy az összes művész, aki az előadásban valamilyen szerepet játszik, megérkezett, és munkaképes állapotban van-e.
Melyik ponton lépsz be egy előadás próbafolyamatába?
Alapvetően az olvasópróbán. Onnantól végig jelen vagyok, egészen a legutolsó előadás utolsó percéig. Enciklopédikus szinten ismerem az adott darabot, tehát tudom, hogy minek hol kell lennie, minek hogyan kell történnie. A szöveget nem tudom annyira pontosan, mint a súgó, de ha zavar támad előadás közben, azt azonnal észreveszem. Előfordult olyan például, hogy egy teljes jelenet kimaradt. Olyankor azonnal szólni kell a világosítónak és a hangosítónak, hogy figyeljenek, mert nem tudni, hogy visszaugrunk-e majd vagy továbbmegyünk.
Hogyan kommunikálsz a műszakkal menet közben?
Van egy kis irányító pultom, egyrészt azon keresztül, illetve mikrofonnal, amit a hátsó hangszórókon keresztül hallanak. Tudok külön-külön is szólni a különböző helyekre, és egyszerre mindenkinek is. Én irányítom azt is, hogy ki hol és hogyan megy ki vagy be. Nálunk szerencsére jó kollégák dolgoznak, és tudják a dolgukat, de ha szükséges, akkor bemondom azt is, hogy honnan érkezik a kellék vagy lép be a színész.
Milyen nehéz helyzetek adódhatnak a munkád során?
Többnyire olyanok, hogy valamilyen technikai probléma merül fel előadás közben, amire azonnal reagálni kell. Mondjuk elszáll a számítógépes rendszer. A másik pedig, hogy valakit valamilyen váratlan probléma ér. Megtörtént egyszer például, hogy egy előadás kellős közepén a színész olyan állapotba került, hogy nem tudtuk folytatni az előadást. Bementem a játéktérbe, és elmondtam a közönségnek, hogy elnézést kérünk, megszakítjuk az előadást, mert nem tudjuk tovább folytatni. A közönség először azt hitte, hogy az én színrelépésem is benne van az előadásban. Ez nyilván egy extrém eset volt, de fel vagyunk készülve ilyen helyzetekre is. Kisebb bakik viszont bármikor adódhatnak, amikor muszáj beleavatkozni. Például az egyik szék lába elkezd mozogni, és akkor azonnal lépni kell.
Mik a legszebb pillanatai a munkádnak?
Amikor egy bemutató után odajön valamelyik színész, és azt mondja, hogy köszönöm, az csodálatos érzés. Amikor egy jól sikerült előadás után összenézünk, és pontosan tudjuk, hogy igen, ma letettük. Ma nagyot játszottunk.
Min múlik, hogy egy előadás jól sikerül vagy sem?
Alapvetően két dolgon, és a kettő összefügg. Azon, hogy a közönség hogyan löki előre az előadást, és azon is, hogy a színészek milyen állapotban vannak. Utóbbinál sokat számít, hogy a kiszolgáló környezet mennyire felkészült. Hogy az adott előadásnál a műszak teljes mértékben biztosítja-e a színészeknek, hogy úgy menjenek be a színpadra, hogy extrán tudjanak teljesíteni. Mert ha a színész azzal foglalkozik, hogy mondjuk gomb nélkül adták rá az inget, vagy nem volt az ügyelőpultra készítve a kedvenc cukorkája, ha nem jókor jött fel a fény, vagy nem jókor jött be a hang, az elviszi a figyelmet az előadásról. Az ilyen helyzetek mind bizonytalanságot szülnek, a színészeket és a műszaki kiszolgálókat is összezavarják. A nézők ezeket a dolgokat általában nem veszik észre, de ha a színész vagy a kiszolgáló személyzet valami miatt nem tud maximálisan fókuszálni, azt nyilván érzékelik a nézők is, még ha nem is tudatosul bennük, hogy valami nem stimmel.
Hogy látod, a közönség aktuális állapota hatással van a produkció aznapi sikerére?
A közönség felelőssége, hogy úgy jöjjön be a színházba, hogy befogadóképes állapotban legyen. Mi ebből a szempontból is el vagyunk kényeztetve, mert nagyon értő, odafigyelő közönség jár hozzánk.
Fél év híján negyedszázada vagy itt. Hogy látod, merre tart a Budaörsi Latinovits Színház?
A színház életében 2013-ban kezdődött az új időszámítás. Frigyesi András lett az igazgató, Budaörsi Játékszínből Budaörsi Latinovits Színház lettünk. A jelenlegi vezető, Berzsenyi Bellaagh Ádám művészeti vezetésével elindult a színház azon az úton, amelyen azóta is halad. Folyton úgy fejlődünk, hogy feszegetjük a határainkat. Mindannyian. Azok is, akik a háttérben vannak, és azok is, akik a reflektorfényben állnak. Mindig jön valami új és új impulzus, mindig valami újat akarunk nyújtani – nem olyat, ami volt, nem olyat, amit máshol is megtalálnak. Újdonságokat keresünk megközelítésben, témában és formanyelvben is. Olyat akarunk nyújtani, ami úgy visz előre minket, hogy egyre jobban idevonzzuk vele a nézőket. Az előrehaladást nem úgy kell elképzelni, hogy ha most egy perc alatt úszom le a 100 métert, akkor holnap 59 másodperc alatt fogom. Folyamatosan szeretnénk hatni, a szemünk előtt pedig az a cél lebeg, hogy a nézők számára alapvetés legyen eljönni Budaörsre előadást nézni.
Az interjút Zsigmond Nóra készítette.
Fotók: Borovi Dániel és Zsigmond Nóra