/ az előadásról
Drogos, szoktunk vállat rándítani, ha szétszórt tekintetű, kába vigyorú, bizonytalan járású nyomoroncot sodor az utunkba a végzet vagy a vakvéletlen; aztán fejcsóválva megyünk tovább, mi a fenét tehetnénk velük, amit ők nem voltak képesek megtenni önmagukkal: segíteni, vagy legalább egy kétségbeesett gesztussal végetvetni önmaguknak – és milyen cuki néni, szoktunk mosolyt csalni felhős arcunkra, ha cuki nénit sodor az utunkba a vakvéletlen vagy a végzet. Pedig tán épp attól olyan cuki, hogy ő is drogos, csak nem drogot drogozik, hanem tévét, az összes mellékhatásával együtt.
Drogosok vagyunk mindahányan, mondja Hubert B. Selby (és ő aztán tudja, megjárta a heroinelvonót ő maga is), és csak részben önhibánkból: saját gyengeségünk és ostobaságunk szárbaszökkenéséhez a világrend is hozzátette a magáét, amelyben élünk – és vagy nyomorgunk, vagy unatkozunk, tisztelet a meglepően kevés kivételnek. Az unalmat pedig a legflottabbul mesterséges mámorok segítségével lehet eloszlatni, legyen az heroin vagy tévé.
Ebben a történetben négyen – az anya, aki fogyitablettáktól reméli, hogy bekerül a tévébe; a fia, aki drogosból drogdílerré szeretne felemelkedni; a fiú barátnője, aki a művészetről mint életformáról álmodik; és a fiú barátja, egyben tettestársa is – küzdenek a drogok és mellékhatásaik ellen, álmodoznak sikerről, vagy legalább mámorról – és négyen koppannak akkorát felébredéskor, hogy maguk is meglepődnek rajta. Pedig nem kéne: tudhatnák, hogy az álmaik konzerv-álmok és a konzervek hiába tartanak el a világ végéig, ha egyszer azonnal megromlanak, ahogy kinyitjuk őket.
A többiek, mert vannak többiek is, megússzák: a törvény és az elviselhetetlenül semmitmondó hétköznapok keretein belül maradva élnek drogok és álmok nélkül, míg meg nem…
Szomorú történet, az már szent igaz. Milyen szerencse, hogy, nem velünk esett meg.
A szerző engedélyét a Sobel Weber Associates Inc. (USA) és a Hofra Kft. közvetítette.
Az előadás Hubert Selby Jr. Rekviem egy álomért című könyve alapján készült.
/ aktuális előadások
