Színhelyünk Erdély, a tiszta, romlatlan őshaza, ahol turulmadár küküllik az árvalányhajas ágon, góbék és lófők örömére, és egyáltalán, minden olyan tiszta, hogy enni lehetne róla.

Székely Csaba, Erdély szülöttje, azt állítja ebben a hol színmű, hol vitairatában, hogy még itt, eme hótiszta virányon is élnek ilyen izék, na, hogy is, szóval ilyen melegek, szivárványos elembétékúk vagy miacsudák, tetszünk tudni, akikkel annyi baj van mostanság, kinyílt a csipájuk nekik, és képtelen ötletekkel, mit ötletekkel? követelésekkel! állnak elő, hogyaszongya ők is csak olyanok, mint mi, normálisak.

Ilyenkor valami szép szokott következni: hogy az ő életük is csak ugyanaz a szlalomozás mini-Szküllák és zseb-Kharübdiszek között, és ugyanazzal a fatalista méltósággal igyekeznek végigevickélni rajta, mint mi, normálisak; hogy éppen olyan meghatóan gyengédek, amikor szerelmesek, hogy éppen úgy dobog a kis szívük és sistereg a halhatatlan lelkük nekik is; hogy pont olyan keményen állnak ki – vélt vagy valós – jogaikért, és ugyanúgy adják fel a küzdelmet a túlerő ellen, mint mi, akik normálisak vagyunk, és ezt, hogy normálisak vagyunk, ezt onnét tudjuk, hogy a felsőbbség így határozott meg bennünket. 

Hát itt, Székely Csaba drámájában nem ez következik. Itt a szerelmet nem a szívdobogás, hanem a fogcsikorgatás zaja festi alá; a jogok se véltek, se valósak, hanem nincsenek; küzdelem helyett pedig rejtőzködéssel és paranoiával vagyunk kénytelenek beérni. Itt normálisnak lenni egyet jelent a bunkósággal és a gyilkos hajlamokkal, a szivárvány pedig a szürke nemhogy ötven, de maximum másfél árnyalatában pompázik. Tükröt tart elénk Székely Csaba, méghozzá görbét: olyan görbét, hogy beléje pillantva, ha akarnánk, ha mernénk, már-már magunkra ismerhetnénk mindahányan, melegek, hidegek, langyos-semmilyenek, eltévedt angyalok és célirányosan masírozó sátánfattyai – egy szóval mi, emberek.

Bármit jelentsen is ez a szó.

aktuális előadások