„Sok kétségünk nem lehet afelől, hogy a történet ma, ennyi idő eltelte után is érvényes kérdéseket vet fel halálról, gyászról, szexualitásról, anyaságról, a liberális és a konzervatív értékekről, a drogokról, színházról, színészetről. És most a részletekbe menően érvelhetnénk transzneműek jogai, a drogok és prostitúció liberalizálása mellett és ellen, de ugyan mire mennénk vele, mindenkinek határozott liberális vagy épp konzervatív álláspontja van az előbb vázolt kérdésekről. Kell is ezekről a kérdésekről vitatkozni, értelmesen és szépen, ahogy a csillag megy az égen. Az a darab leginkább a szerelem, a gyász és az anyaság kérdésköréről üzen valami nagyon fontosat, illetve Arról, hogy bármikor és bármilyen tragédia után kezdhetünk új életet.”  (Péter Alvarez, Index)

„Bár a színpadi feldolgozás tartalmilag és a látvány színeiben, formáiban végig megőrzi az alapmű világát, gondolatisága mellett a formanyelve mégis önálló. Nem törekszik olyan filmes megoldásokra, amelyek színházilag korlátozottak, ehelyett lehetőségként használja ki a műfaji különbségeket. (…) A karakterek majd mindegyikéről elmondható, hogy üdítően más temperamentummal bírnak, mint az alapműben. És bár a sokszereplős történetnek van egy határozott fő cselekményszála, de az előadásban szinte mindenki megkapja a saját kiemelt idejét, és ezzel meg tudja jeleníteni saját személyes drámáját.” (Petri Flóra, Kortárs Online)

„Spolarics Andrea következetes játéka az eltökéltséget hangsúlyozza, amellyel Manuela felveszi és végigviszi e szerepeit. A medikusokat érzékenyítő transzplantációs szimulációban (az edukációs cél érdekében) szilaj túlzással él, később az ennek megfelelő valós helyzetben a végletekig megtört és kommunikációra képtelen. A színház a színházban jelenet beugró színészeként, A vágy villamosa Stellájának szerepében színésztársait is megdöbbentő, kirobbanó fájdalommal játszik. Kapcsolata Rosával ismét anyai szerepbe helyezi.” (Lappints Eszter, Revizor)

„A darab igazi erőssége, hogy nem jó és rossz figurákat rajzol, hanem sebzett embereket, akik egymást tartják életben. A karakterek láncolatot alkotnak, Manuela pedig ennek a láncnak a középpontja. És persze Esteban, akit Juhász Vince elképesztő jelenléttel tart életben a színpadon. A fájdalom, a kíváncsiság, a nosztalgia és a „mi lett volna ha” akkor is ott csillog a szemében, amikor épp egy szót sem szól. Zseniális, hogy egy fiatal színész a puszta jelenlétével ilyen erőt képes sugározni.” (Sáhó Barnabás, Színházat nekünk)