Nae Girimea, borbély és felcser Bregyán Péter
Iancu Pampon Ilyés Róbert
Nache Razachescu avagy Cracanel Márton András m.v.
Adóhivatali gyakornok Hajdu László m.v.
Iordache, Girimea segédje Böröndi Bence
Felügyelő Chován Gábor
Didina Mazu Bohoczki Sára
Miţa Baston Spolarics Andrea
Pincér Fáncsik Roland e.h.
Álarcos nő Bakos Lilla
Énekesnő Páder Petra
Valamint Szappanos Emese, Bliszkó Zsófia
Zenészek Rózsa István, Móser Ádám, Réti Benedek, Tijana Stankovic
bemutató 2018. december 1.
helyszín Színházterem
A Budaörsi Latinovits Színház és a Gózon Gyula Kamaraszínház közös előadása
A karneválozó utcán átmenetileg megszűnik minden hierarchikus különbség és korlát, amely az embereket egyébként elválasztja egymástól, zárójelbe kerül számos parancs és tilalom is, amely normális körülmények között, vagyis a karneválon kívüli életben érvényes, s ennek következtében olyan különleges, egyszerre eszményi és valóságos kapcsolattípus lép életbe az emberek közötti érintkezésben, amilyen a megszokott rendben elképzelhetetlen. Kötetlenül familiáris, vásári érintkezés ez, amely nem ismer távolságot ember és ember között.
Ezt Mihail Bahtyin (1895 – 1975) írja, aki szovjet-orosz történész és kultúrantropológus volt, és ebbéli minőségében a karnevál fogalmának legnevezetesebb elemzőjévé nőtte ki magát. Hogy tehát a karnevál több, mint afféle évenkénti rendszeres hejehuja: nélkülözhetetlen társadalmi funkciója van, nevezetesen az eleve elrendelt társadalmi szerepek fejre (avagy talpra, nézőpont kérdése) állítása. Ja, és még egy: a zabolázatlan testiség, ezen belül kiemelten az altestiség ünneplése is a karnevál feladatai közé tartozott, bár ez utóbbi egyes aspektusai, leginkább az emésztés környékéről, a középkor, a karneválok csúcsidőszaka óta kissé hátrébb szorultak, hálistennek, tehette volna hozzá Bahtyin, de nem tette hozzá. Ám a testiség másik csatatere, a szexualitásé, mindmáig ott vibrál minden magára valamit adó karnevál homlokterében, bár ez képzavar.
Vagyis: a Pokol szervezett elszabadulása – foglalhatjuk össze Mihail Bahtyin elméletét a karneválról, jelen előadásunk címadójáról; ha nem titkos főszereplőjéről. Ion Luca Caragiale (1852-1952) valószínűleg nem olvasta Bahtyin műveit, de biztos, hogy alaposan ráérzett. Itt aztán tényleg fenekestül felfordul a világ, ami azért különlegesen érdekes, mert a Karnebál – esetleg Karneváli éjszaka, ezen a címen is játszották a darabot – a Balkánon játszódik, ahol amúgy is minden eleve fenekestül felfordítva készül, illetve jön a világra. Aki járt már ott, az tudja: csodavilág a Balkán, és roppant fazonok a lakói, minden, ám mindennek az ellentéte is megtörténhet velük – sőt, utóbbi gyakran meg is történik.
Caragiale figurái mintha eleve karneválra születtek volna: túlteng bennük az élet, túltengenek bennük a vágyak és az indulatok, túlteng bennük minden, kivéve egyet: az önismeretet; abból mintha egy szemernyi se jutott volna egyiküknek sem, de ez egyáltalán nem zavarja őket, sőt. Ellenállhatatlanabbnak, gazdagabbnak, erősebbnek, szebbnek, okosabbnak képzelik magukat maguknál – és addig-addig képzelődnek, míg a végén igazuk lesz.
A téma egyébként a szokásos: férfiak hajkurásznak nőket, nők hajszolnak férfiakat, rendőrök koslatnak civilek után; és mindeközben, mintha csak egy víg karneváli menetben lépdelnénk büszkén, ámde körbe-körbe (míg végül a saját sarkunkra nem taposunk mindahányan) – és persze, ahogy illik, álarcosan, ami alól, ahogy egyre sötétedik az éjszaka, a karnebáli, egyre markánsabban rajzolódnak ki saját, ismeretlennek vélt vagy remélt vagy rettegett vonásaink.
Már csak a férfi főszereplő gondosan előkészített antréja miatt is érdemes volt elzarándokolni Budaörsre.
Ha létezik két lábon járó bájgúnárság, akkor ezt Bregyán Péternek tökéletesen sikerült megvalósítania a Karnebál ambivalens érzéseket kiváltó főhőseként. A szerelmi ötszög „csúcsa”, az idősödő borbély felbukkanását már a darab elejétől fogva várja a néző, és a hatás nem marad el.
Bregyán botrányosan jól alakítja a leharcolt ficsúrt.
Román komédia magyar nyelvi csavarral – KULTer.hu
A másik erény a zenés kíséret, és itt elsőként emelném ki a színészek közül Páder Petrát, akinek most „csak” annyi jutott, hogy szinte a teljes előadás alatt három zenésszel fenn ül – illetve áll – a játéktér feletti erkélyen, és ördögien jól énekel.
„Életembe ilyen süsükótyát nem láttam” – a Karnebál budaörsi bemutatójáról – Budaörsi Napló
Caragiale szerelmi komédiája Ploesti külvárosában, egy alpári közegben játszódik, figurái szerencsétlen flótások, elviselhetetlen, hárpia-szerű nők, vagy duhaj dúvadak, akik csak ágálni képesek, hogy vélt (vagy valós) sérelmeiket orvosolják. Még azt sem veszik észre, hogy az illető probléma nem hogy megoldódott volna, talán éppen most kezdődik számukra. Mindehhez járul a Parti Nagy által produkált „rontott franciás” külvárosi zsargon nyelvezet, amit a magyarban meg kellett teremteni. A cím torzított fordítása [Karnebál] szintén nyelvi bravúr.
Földesi Gabriella színházkritikája – ihletmagazin.hu
