daljáték

Kukorica-Kukorica János mindannyiunk gyermeke, olyan, mint mi vagyunk, magyarok – vagy amilyenek lenni szeretnénk. A sorsa kilátástalan, a szerelme reménytelen, a környezete olyan ellenséges, hogy végül menekülésre kényszeríti: ám ő hősiesen állja a sarat. Szerelmében vakmerő, ebből kifolyólag bajba kerül, Napnyugatra is elvetődik, ahol – bátorsága eredményeként – kivívja a sikert. Kikerül származása megítélési tömlöcéből, majd hazatér, hogy sikerei gyümölcsét leszüretelje – ami persze minden eddigi próbatétele közül a legnehezebbnek bizonyul. Ő azonban nem azért magyarosított időközben Kukoricáról Vitézre, hogy ettől az inába szálljon a bátorság. A kutyafejű tatárok után legyőzi a Halált is. És közben énekel, dalol, dúdol – de úgy, hogy a szívnek meg kell beléje szakadni.

Belé is szakadt: úgy mondják, a bemutatón, kerek száztizenegy évvel ezelőtt, könnyekben tört ki boldog-boldogtalan, csak a viharosan tapsoló kezek emelkedtek ki a könnyek kéktiszta tavából, mely azóta is csak árad és árad, rendületlenül.

Végül egészen Budaörsig csaptak a hullámai: most, hogy a színháznak önálló társulata lett, amely szinte a teljes színlapot kitölteni képes, és most, hogy bármilyen okból újra húsbavágó lett a kérdés, hogy kik vagyunk és hova artunk, igazán vétek lenne nem műsorra tűzni minden idők legmagyarabb daljátékát, amelyet minden idők legmagyarabb népmeséjéből álmodtak színpadra, amely népmesének név szerint ismerjük a szerzőjét, a tót/szlovák, de mégis magyar Petrovics Petőfi Sándort.