„A Magyar Copperfield példája annak, hogy jó alapanyagból, elmélyült színészi játékkal megteremtett árnyalt karakterekkel nem válik tartalmatlanná az olykor kisreál színházi stílus sem. (…) Ahogy Sándor és az udvar lakói nevelgetik az élet kisebb-nagyobb dolgaira az óvodás korú Gézát, a felnőtt családtagok és szomszédok gyermeki hibái, szerencsétlenségei ugyanarra képesek, mint a Cseh Tamás-jelenség dalszövegei: valami nagyobb, társadalmi-történelmi valóságot az emberi, egyéni szinten megmutatni, annak hétköznapiságában, egyszerre való- és meseszerűségében.” (Petri Flóra, Kortárs Online)

„Jól áll a színházi adaptációnak, hogy nem akarja iskolásan leképezni Bereményi életrajzi regényét, miközben azért ragaszkodik az életrajzhoz, továbbá bátran kölcsönöz részleteket más művekből is, például a már említett Bereményi-filmből (netán annak elbeszélésváltozatából), vagy a Bereményi-forgatókönyv nyomán Gothár Péter által rendezett kultuszfilmből, a Megáll az időből, vagy éppen egy rongyosra dúdolt Bereményi–Cseh Tamás-dalból. Ráadásul a budaörsiek nem játsszák végig a Magyar Copperfield című regényben elmesélt történetet, egészen a sikeres egyetemi felvételit követő sorkatonai szolgálat megkezdésének időpontjáig.” (Bazsányi Sándor, Revizor)

„Juhász Vince nagyszerűen adja a gyereket, akit a felnőttek sokszor büntetnek, vagy ha nem, olyan döntéshelyzetbe kényszerítenek, amelyekben egy fiatalkorú nehezen tud helytállni. Lassanként kell rádöbbennie, hogy csakis magára számíthat, hiába próbálják annyian nevelni. Nem marad más számára, mint a világba üvölteni fájdalmát.”(Szekeres Szabolcs, Art7)

„A nézőtér egy perspektivikusan szűkülő, hatvanas évekbeli moziteremként folytatódik a színpadon, ahol a játék szintjén az előadás fekete-fehér filmje forog. Monori András zenéje – hangzásban és hangulatában – szintén ehhez a régi idők mozija miliőhöz illeszkedik, időnként taktust is ad a történésekhez.” (Török Ákos, Kútszéli Stílus)

„A mozi tere visszahozza a Bereményi Géza tizenöt éves koráig tartó (1946–1961) történet történelmi hangulatát. Ez a háborút túlélő nemzedék szórakozóhelye, tájékozódási pont a filmhíradók révén – de a néző egyben hazugságfogyasztó is. A közös filmnézés pedig a társadalmi élet illúzióját is adja. A moziszerű díszlet közvetlenül utal Bereményi filmes munkásságára – és a mi kultikus moziélményeinkre.” (Lombár Izabella, Olvass bele)