Ha anyukámtól lekváros kenyeret kapok uzsonnára, az sose olyan finom, mint az ovistársam szalámis zsömléje. De ha szalámis zsömlét kapok az anyukámtól, biztos, hogy az ovistársam lekváros kenyerére fáj a fogam. Egyszerűen mindig az a finomabb, amit ő eszik. És mindig az a játék a legizgalmasabb, amivel ő játszik. A felnőttek nem értik, miért, pedig egyszerű: amíg nem kezd el játszani vele, mégis honnan jutna eszembe, hogy az a legjobb játék a világon?

A bökkenő csak az, ha az ovistársam az én uzsonnámról, az én játékomról gondolja, hogy a legjobb a világon. Mert nem és nem: nem adom! És nem is cserélek! Se játékot, se uzsonnát! Rövid időre sem!
A felnőttek persze mindig kiharcolják a békét: a cserét meg az odaadást – de én előbb vagy utóbb úgyis visszaszerzem, ami az enyém.
És minden az enyém!

aktuális előadások