Turbuly Lilla írása Rekviem egy álomért című előadásunkról a Pannon Tükör kulturális folyóiratban.
Következő előadások: december 4. szombat, január 8. szombat, január 26. szerda
A budaörsi színház sajátos helyzetben van: félig budapesti, félig vidéki. Alig van túl a főváros határán, könnyen megközelíthető, mégis kívül esik a Nagykörút határolta színházi övezeten. Kicsi, de önálló társulata van. Egyszerre jellemzi a kísérletezés, a fiatal alkotók helyzetbe hozása, és a törekvés, hogy a helyi, idősebb közönségnek is kínáljon néznivalót. Az utóbbi néhány év fejlődését a járvány állította meg: a tavaly novemberi leállás óta most szeptemberben tudták megtartani az első bemutatót.
Ez pedig mindjárt egy magyarországi ősbemutató volt. Alapja a Hubert Selby regényéből 2000-ben készült, mára kultikussá vált film, Darren Aronofsky rendezésében. Sokkoló, kegyetlen film a kábítószer-függőségről, arról, hogy morzsol le álmokat és életeket.
A budaörsi színpadi változatot Németh Nikolett készítette. Ami filmen sokkol, az színpadon bemutathatatlan és elviselhetetlen. A színpadi változatnak szükségszerűen vissza kell vennie valamennyit a film naturalizmusából, de úgy, hogy a történet ereje és igazsága megmaradjon. Az előadás megugorja ezt a magasságot. Persze, itt sokat számít az egyéni komfortzóna – kinek mennyi fér bele a színpadi meztelenségből, trágár nyelvhasználatból, a szexualitás megjelenítéséből. A saját komfortzónámból azt gondolom, ez az előadás egyáltalán nem akarja pukkasztani az érzékenyebb budaörsi polgárokat, annyira naturális, amennyire feltétlenül szükséges.
Négy szereplő életét kísérjük három évszakon át, nyártól télig. A tavasz hiánya beszédes: négy hanyatlástörténetet látunk, nem is a címben jelzett egy, hanem négy álom elvetélését. Sara (Takács Katalin) nyugdíjas asszony, aki megözvegyülése óta egyedül él, legfőbb szórakozása a tévénézés, és legnagyobb vágya, hogy bekerüljön egy tévéműsorba. Fia, Harry (Fröhlich Kristóf) ritkán látogatja, főleg akkor, ha pénz kell neki kábítószerre, ilyenkor rendszeresen zaciba csapja az anyja tévéjét. Harry barátnője, Marion (Nagy Katica) festőművészi álmokat dédelget, Harry barátja, Tyrone (Böröndi Bence) pedig szeretne meggazdagodni. A filmben Marion butikot szeretne nyitni, Harry az ehhez szükséges pénzt dílerkedéssel szerezné meg. De hát színházban vagyunk: itt a fiatalok álma egy művészkávézó, ahol kiállításokat és esténként színházi előadásokat rendeznének.
A díszlet (Sokorai Attila) tulajdonképpen egy koszlott utcakép csatornafedéllel, graffitikkal. Néhány jellegzetes bútordarab jelzi csak, hogy belső terekben járunk: mindenekelőtt az ominózus tévé, előtte egy fotel, az anya fogyókúrájának örök kísértése, a hűtőszekrény, és a fiatalok lakrészében egy matrac.
Berzsenyi Bellaagh Ádám rendező gyakori vágásokkal, klipszerűen viszi előre a történetet: amíg a színpad egyik felén az anyát látjuk-halljuk, a másik oldalon félig sötétben, állóképbe merevedve állnak a többiek. Ez a technika az első felvonás második felére kiszámíthatóvá és kissé mechanikussá válik, a második felvonásban azonban, amikor a zuhanás megkezdődik, új életre kel. Ahogy az anya a tévészereplés reményében mániásan fogyni akar, és az amfetamin tabletták hatására a realitásérzéke megbillen, a tempó gyorsulni kezd, az addig jól elkülönülő terek és szereplők egyre inkább egybemosódnak. Utóbbit az segíti, hogy az addig több különböző szerepben feltűnő Ilyés Róbert szerepei is megkeverednek, már nem is tudni, hogy pontosan ki van jelen Sara észlelésében. Jó megoldás az is, hogy ezzel párhuzamosan a belső tereket jelző bútorokat, berendezési tárgyakat is kiviszik, marad a pőre utcakép, az otthonától, biztonságától megfosztott ember.
Az eredeti történet az 1970-es években játszódik, New Yorkban, de erre legfeljebb a tévé típusából vagy a vonalas telefonból következtethetünk. A retro stílusú ruhák korszakában Kolonics Kitti jelmezei akár maiak is lehetnének.
Sara szerepében Takács Katalin kivételes és megrázó. Az első felvonásban még tévé- és fogyókúra-mániájával megmosolyogtató asszony magányát, életének értelmetlenségét egy olyan monológban mutatja meg, amely biztosan a néző emlékezetébe maródik. A személyiség szétesését a felpörgéstől a tehetetlen bábbá válásig apró, jellemző gesztusokkal, hitelesen viszi végig. Nagy ívű alakítás egy semmivé foszló életről és az értelmetlen pusztulásról.
Fröhlich Kristóf frissen végzett színészként most szerződött a színházhoz, és Harry szerepében bizonyítja, hogy jó döntés volt a szerződtetése. Drogost játszani és ebben mértéket tartani legalább olyan nehéz, mint részeget.
A Tyrone-t alakító Böröndi Bencével meg tudják mutatni a karakterek elborult és fájdalmasan józan pillanatait is, a nélkül, hogy engednének a túlzásoknak.
Ilyés Róbert több kisebb szerepben, néhány határozott ecsetvonással, nagyon pontosan rajzolja meg az adott karaktert.
Nagy Katicán az elején érződik némi kitett magabiztossággal kompenzált bizonytalanság, aztán, ahogy Marion egyre kiszolgáltatottabbá válik, a színésznő rátalál a karakterre, és a poklokba jutott Mariont meggyőzően adja.
A színháznak van színházi nevelési programja is. Ezt az előadást nem oda szánták, de akkor, amikor a középiskolás korosztály jelentős része találkozik drogokkal, nagyon is helye lehet egy ráhangoló és feldolgozó foglalkozással kiegészített színházlátogatásnak. Az előadás azonban azzal is szembesít, hogy függőségeink messze túlmutatnak a zacskóban vagy tablettában beszerezhető drogok világán.
