– Amikor a Nemzeti Színházban megrendezted a Hamletet 2012-ben, akkor még csak sejtéseink lehettek arról, milyen változások lesznek itt öt vagy tíz év múlva. Bejöttek a számításaid?
– Szerintem minden úgy alakult, ahogyan várni lehetett. Néha magam is elcsodálkozom azon, hogy bizonyos teátrális gesztusoknak milyen erős történése, milyen erős valóságalapja lett. Akár a Hamletet említed, vagy mondjuk ott az István, a király, amikor magukra húzzák a koronát az emberek. Azóta sokkal jobban beszűkült minden. Nem véletlen, hogy én ezt az előadást most egy fehér dobozban látom. Aztán persze egyáltalán nem biztos, hogy az lesz benne, de most így van előttem. Az értelmezési tartomány hihetetlenül beszűkült, az identitás keresésére pedig már nem maradt tér. Én úgy látom, hogy most nem ott tartunk, hogy megtaláljuk az identitásunkat, hanem ott, hogy egyáltalán legyen valamiféle tér, levegő arra, hogy elkezdhessük keresni az identitásunkat – ez a kettő nagyon-nagyon mást jelent. (…) … én nem társadalomkritikus előadásokat csinálok. Én beszélni szoktam. Arról, amiben élek. És ha bárki elemzi azt, amiben van, annak biztosan lesznek kritikus felhangjai. Idealista vagyok abból a szempontból, hogy a színház valamelyest talán tud változtatni a világon. Azért vizsgálsz valamit közelebbről és mélyebben, mert azt gondolod, hogy ha felmutatod ezt a vizsgálódást, abból talán néhányan okulnak. Na nem társadalmilag, mert bárcsak hihetnék abban, hogy egy színházi előadás előidézhet társadalmi változásokat, de ha már csak két-három ember gondolkodását vagy nézőpontját egy kicsit is meg tudod változtatni. Vagy lehetőséget teremtesz neki arra, hogy egyáltalán fel merjen tenni magának kérdéseket egy olyan világban, ahol a kérdések már nem adekvátak, és ha valaki kérdez, az hazaáruló, akkor ezért már megéri ezt csinálni. (Részlet az Évadkönyvben megjelent interjúból.)