„Eltiltana a reménytől, hogy azt szerethessem, akit szeretek? Itt és most, a romantika földjén, a romantika évszázadában? Dacára annak, hogy az én zenémből tanulta a szabadságot ön is uram, de csak játszani tudja, hisz lélekben örökre rabszolga maradt! Kinek van joga azt mondani nekem, aki lélekben szabad vagyok, hogy játsszam a normálist?… Nem, jó uram, nincsen énnekem sem időm, sem pénzem arra, hogy normális legyek, kedvem pedig végképp egy jottányi sem akad.”

Lyon, 1864. szeptember vége. Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, és Hector Berlioz, a zeneszerző 48 év után fölkeresi ifjúkori szerelmét, Estellát. Ő már nagymama, Berlioz sem fiatal már, a haja ősz, a hangulata borongós, csak a zsebe korog fiatalosan. Ez az a találkozás, amikor minden, és mindennek az ellenkezője megtörténhet: utóbbi meg is történik. A múlt megelevenedik, a jelen megdermed, a jövő pedig… A többi az előadásban.

Szerelmesnek lenni jó: a szívben sistergő tüzes istennyilák kerülgetik egymást, s a két fül között, ott, ahol a gondolat honol, tarka lepkék kelnek szárnyra. Csakhogy – teszik hozzá a bölcsek – oly érzemény a szerelem, amely gyakorta balul üt ki, hamvába hal, maguk alá temetik egyre döngőbb léptű érvek. Vagyis – summázzák a még bölcsebbek – csak léha ifjaknak való, náluk még beforr a lelki ebcsont, az öregek meg üljenek csak szépen az emlékeiken, azokat dédelgessék… A többi az előadásban.

Hubay megindítóan fogalmazza meg mai hiányérzetünket a tiszta érzelemről. A valóság: a könnyen megszerezhető, felületes érzelmek kultusza rohanó világunkban. A szenvedély anakronisztikusan hat. Az idősebbek szenvedélye pedig öregotthonok falai közé taszított jelenség, amelyről a társadalom nem óhajt tudomást szerezni. Az igazság: mindannyian igazi értékekre, mély érzelmekre vágyunk. Estella kék szalagját mindannyian szívesen találnánk meg fiatal vágyaink kézzelfogható emlékeként. Lehet-e ma még tiszta szerelemmel egy életen át szeretni?… A többi az előadásban.