Összekapaszkodások

A Revizor – a kritikai portál írása Szép Ernő: Kávécsarnok / Május című előadásunkról.

Fekete május lenne a megfelelő cím, ha nem viselné azt sok más, lelki és meteorológiai rendellenességről szóló írás, köztük egy 1899-es Ady-cikkecske is. Itt és most a történelmi elsötétülés megidézése indokolná: 1915-1917 között járunk. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.

Elbizonytalanító színpadkép fogadja a nézőket. Itt lesz az előadás? Jó helyen járunk? Az Ondraschek Péter által tervezett cukrászda fehér bútorai távolodni, majd elveszni látszanak a mindent elnyelő, éjszínű háttérben. A kávézó falán bekeretezett, fekete-fehér, távolról linómetszetnek ható kép konferálja föl a második részben játszott Májusdíszletét. Szép Ernő mindkét, Kovács Kristóf által rendezett egyfelvonásosában az első világháború bakacsinja feszül a párkereső tétovázások mögé.

Az este – remélhetőleg csak a bemutató heve miatt – balesetszerű jelenettel indul. A jobb oldali kisasztalnál ücsörgő leányok megszólalása olyan civil, s az eltervezett akciók lebonyolítása annyira suta, hogy az ember azt gondolja, kezdjük el ezt még egyszer, vagy gyorsan húzzuk ki az egészet. Viszont a lánykák távozása után kezdetét veszi egy olyan – ma még nem egészen biztos ritmusú, de máris elbűvölő – „grand pas de deux”, melynek még az emléke is kellemes. Mintha egy kopott aranykeretű, ovális gobelin-képet tartanánk a tenyerünkben. Takács Katit és Koltai Róbertet látjuk.

A nyomtatott formában alig 21 könyvoldalt kitevő jelenetben azon kifizetetlen kuglófok miatt áll a bál, amiket az elmúlt félév során a Tisztelt úr (Koltai Róbert) fogyasztott el titkon a Nagysád (Takács Katalin) vaníliaillatú kávézójában. No, de a Nagysád, bár úgy tett, mintha semmit nem venne észre, látott mindent, és mert mindennek van határa, úgy dönt, ütött az elszámoltatás órája. Nyüszít, tagad, szégyenkezik, toporog és hüledezik a magát úriembernek hirdető férfiú, ám a magát úrinőnek érző tulajdonos nem enged. Tessék fizetni!  

A megjátszott férfiúi méltóság luftballonja parányi gombóccá zsugorodik, mert hát a nyámnyila fickó, aki fél éve vesztette el kuglófspecialista mamáját, nem tud fizetni. Akarna, de nem tud. Koltai Róbertnek van egy pillanata, amikor ágál, s egyszerre beszakad a lelke. Hideg szél fut át a színpadon. Villanásnyi, színtiszta tragikum csillan a játékban. Az összeomlás nem lepi meg a Nagysádot, de azért kezd kihátrálni a számon kérő üzletasszony szerepéből, s elejt pár óvatlan megjegyzést, sejtetni engedvén rejtett érzéseit és titkolt, kezdeti reményeit. Összehajolnak.

rdemes lenne felhívni a színházat tanuló ifjúság figyelmét Takács Kati tipegésére, visszafogott gesztusaira, finoman gurgulázó mondataira, szertartásos, merev mozdulataira, melyekben az egész elszegényedett, magát úrinak tartó, ámde inkább csak kispolgári Magyarország viselkedéskultúrája benne van. Távol a háború zajától, s már kissé kiöregedve a világból, mindkét magányos hős igyekszik tartani magát. Imbolygásuk közben aztán úgy csapódnak össze, hogy fura módon, de megtámasztják egymást. 

Igen, van mindebben egy kis porcukor, meg egy kis naftalinszag. De megejtő az a nippektől eltanult porcelán-pozíció, ahogy a két színész egy pillanatra szobrot állít az összekapaszkodásnak. (De ez az asszony nem ezen a rózsás kézimunkán dolgozik. Ezeket legföljebb Rozi, a segéderő varrja a minta szerint. Talán akad a kellékesnél egy akkortájt divatos, kelim-öltéssel készült futó, félig készen, vagy visszabontva.) 

Kátai Kinga nemrég még a zalaegerszegi közönségnek játszott. Rozi lelkem szerepében, ha mást nem mondana ezen az estén, csak azt a kétértelmű mondatot, hogy „Ott voltunk csak boldogok, ifiasszony, bizony!”, mellyel elárulja a Nagysád előző életének titkolni próbált keserűségét, akkor is megérte meghívni Budaörsre. 

Mindkét darab szövegét Németh Nikolett frissítette föl, szép dramaturgi aprómunkával. A rövidítés javára vált a műveknek. A második részben sorra kerülő Május a Hídavatás balladai komorságával indul. „Haláltáncosok”-ként hirdeti a színlap a színművet indító felvonulás alakjait, akikhez aztán soha nem tér vissza az író, de sajnos, a rendező sem, koreográfus meg hát nem volt a csapatban. Nehéz is ezzel a sírszagú monológfüzérrel mit kezdeni. 

Mindazonáltal ügyes fogás, hogy a Kávécsarnoknyitó jelenetének panaszolkodó nagysádkáit viszontlátjuk a szünet után. A háború itthon tengődő áldozatai elvont, becketti lényekké formáltan (jelmeztervező: Kolonics Kitti) szédelegnek az üres színpadra. Elmondják sirámaikat, aztán nem látjuk többé őket. Ez a rész íróilag sem szervül, csonka sorminta csak, megvalósítása pedig szájbarágásnak hat. De jönnek a főszereplők! 

Jobb oldalt hatalmas, fekete andráskereszt forma gerendákat kellene sötétlő bokroknak látnunk, balra meg háborús rejtőháló idéz valami tankcsapda félét, amit aztán padként használnak az arra járók. A liget magasában apró izzók sora fut csavartan, szögesdrótokra emlékeztetőn. Babakék zakóban jő a fiú (Brasch Bence), s mindent elkövet, hogy alkalmi partnerétől, a Lánytól (Nagy Katica) csókot csenhessen. A formátlan, s időnként goromba édelgés lehetetlenné teszi, hogy az önakasztását komótosan előkészítő Öngyilkos (Ilyés Róbert) folytathassa megkezdett tevékenységét. Megpróbálja távozásra bírni a fiatalokat, s így lassan szóba elegyednek. Bregyán Péter ördögi rendőre némi stiláris kapcsolatban van a haláltánc kórusával, mert letörölhetetlen, gonosz vigyora, lassú, peckes járása más színházi nyelven fogalmazódik, mint a főjelenet. A magát igazolni nem tudó fiút elviszi, s ekkor kezdődik a darab lényegi része. 

Nagy Katica Kecskeméten, Zsótér Sándor keze alatt már felhívta magára a figyelmet. Most is öröm nézni. A Lány zöldes, aprómintás ruhája tán a májusi akácok virágzatát idézi. Része, romlatlan darabja ő a természetnek. Ügyetlenül megvastagított szemöldöke a magát még meg nem talált kamaszlányt jelzi, a mód pedig, ahogy a magát megölni készülő ismeretlen mellé tántorodik, majd megtalálja benne a követendő és gyámolítandó férfit, az ösztönös asszonyiságot dicsőíti. 

Ünnep az, amikor egy színészt teljes fegyverzetben, tökéletes szakmai készültségben, ráillő szerepben láthatunk. Ilyés Róbert – meglehet – pályája csúcsára érkezett ezzel a gyönyörűen kidolgozott, tökéletes ritmussal bíró alakítással. A szétesettség, a reménytelenség röhejes állapotából eljut a lány észrevevéséig, s a másik által kínált, ingatag támasz elfogadásáig. Lefegyverző, ahogy kézfejével érintve megsimítja a felkínálkozó lélek arcát. Ilyés Róbert ragyogóan közvetíti, amit Szép Ernő megírt, s érzi azt a férfi-nő kapcsolatot is, amit pár évvel később Sárközi György a Virágok beszélgetése című versében így jellemzett: „Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál, / Köszönöm, hogy nagy bolygásodban mégis-mégis hozzám hajoltál. / Ideges, keringő kacsokkal akkor futottál mellém éppen,/ Mikor már-már alákonyultam sötét levelek hűvösében…” S Nagy Katica mind hangban, mind mozdulatban igen szépen rezonál erre. 

Nem hibátlan ez az este, de sok jó akad benne. Erős színészi pillanatok születnek. Érdemes Budaörsre menni érte.  

Az előadás adatlapja

Következő előadások: október 29., november 11., november 30. 19:00

 

Final Tiles Gallery id=17 does not exist