Enn Vetemaa

Vacsora öt személyre

Kadri PÁDER PETRA
Ilmar LENGYEL BENJÁMIN e.h.
Anya SPOLARICS ANDREA
Apa ILYÉS RÓBERT
Mart CHOVÁN GÁBOR

dramaturg Kovács Kristóf
díszlettervező Hajdu Bence
jelmeztervező Farkas Anna
a rendező munkatársa Szilágyi Brigitta
súgó Barnet Mónika
rendező Böröndi Bence

Észtországban járunk, illetve az Észt Szovjet Szocialista Köztársaságban, a hetvenes évek végtelen közepén, olajbányászatból élő kisvárosban, lakótelepi tisztaszobában. Fiatal házaspárt ismerhetünk meg, a geopolitikai helyszín és a történelmi idő afféle mintapolgárait, vagyis mérnök férjecskét és tudós asszonykát. Épp a férj szüleit várják, vacsorára.

No, ilyenkor szokott a helyzet elfajulni – és ez történik ezúttal is. Nem mintha egy anyós érkezése, a világon bárhol, bármi jót ígérne: de itt, a hamvába holt ipari projektek földi pokollá lett romjain, a világmegváltó eszmék paródiává züllött roncsai között egy anyós is duplán fáj. Nem csoda tehát, ha az este pillanatok alatt csatatérré varázsolja a vacsoraasztalt, mégpedig olyan csatatérré, ahol győzni nem lehet, csak – optimális esetben – kevésbé veszíteni, mint az ellenfél, vagy –ség.

Még szerencse (ha ennek a szónak ebben a tér-idő környezetben volna bármiféle jelentése), hogy minden rosszból, a legrosszabbikból is, van kiút. Igaz, ebben a tér-idő környezetben a még rosszabb felé nyílik, de legalább kiút, és hőseink szépen végig is gyalogolnak rajta. Még nagyobb szerencse, hogy, mire hőseink elfáradnának a gyaloglásban, beállít minden családi drámák nélkülözhetetlen hőse, a Hívatlan Harmadik, és felfrissíti a pokolba vezető lépteket. Még ennél is nagyobb szerencse, hogy ebben a tér-idő környezetben mindenki mögött ott áll a mindenható Állam, és közbelép, ha baj van. Igaz, nagyjából úgy, ahogy Molière Tartuffe-jának végén a Király küldötte; hogy a megoldáshoz képest a probléma egész elviselhetőnek tetszik – de fő, hogy közbelép.

De a legnagyobb szerencse (ha ennek a szónak ebben a tér-idő környezetben, stb.) az, hogy a Pokol, írják, mondják, tudják, sejtik, akik már jártak ott – és ez Dantétól kezdve nagyjából mindnyájunkról elmondható – tulajdonképpen egész érdekes, és néha-néha kifejezetten mulatságos hely. Enn Vetemaa öt személyre terített vacsoraasztala körül legalábbis mindenképpen az.

 

bemutató 2019. május 17.

helyszín PostART

 
 

 

Meglepő, de az előadás egészen komplex képet, egyfajta emberközpontú perspektívát teremt, amin keresztülhatnak az egyéni döntések, és mindannak a súlya, ami befolyásolhat egy emberi sorsot adott külső környezetben.  Úgy tűnhet, sokszor azok a társadalmak a legárvábbak, amelyekről a hatalom minden áron gondoskodni vél. Mikor az ember nem tud a maga módján változni, a sorsát nem tarthatja kezében, meghasonulhat önmagával, és legfeljebb saját belső énjeinek, önmagából fakadó vészalternatíváinak szerepébe menekül, de a kiutat nem találja meg.

Leszokni rólad, Istenem, milyen nehéz! – Artnews.hu

Annak ellenére, hogy a darab „zeitstück”-nek mondható, és ténylegesen magán viseli a szocializmus időszakának hangulatát, sőt még a munkás-értelmiségi szembenállás illetve a „kinek ér többet a munkája a melósnak, vagy a mérnöknek”-téma is felmerül benne, van számos olyan része, amelyik nem veszített érvényességéből.

A férfi, akinek két anyja volt – Mezei néző

Az egyik legszebb és legkellemetlenebb jelenet az előadásban az, ahol az anyós, aki szakmáját tekintve angoltanárnő, selypegő, affektáló brit akcentussal kezdi vizsgáztatni kutató biológus menyét, aki pár szót is nehezen présel ki magából idegen nyelven.

Jó, hogy vége a hetvenes éveknek – Revizor

 
 
 
 

olvasópróba

előadás