Cziglényi Boglárka

Fény presszó

Szerelem tartós béke idején

Főúr JEKL LÁSZLÓ m.v.
PÁDER PETRA
Férfi BÖRÖNDI BENCE
Idegen CHOVÁN GÁBOR
Utcanép, Prosti, Vendég, Ellenőr, Rendőr GAÁL ZSÓFIA m.v., MOLNÁR KINGA m.v.
Utcanép, Vendég, Forradalmár JUHÁSZ GABRIELLA
Utcanép, Jampec, Udvarló, Vendég, Forradalmár DUDÁS DEMETER m.v.
Utcanép, Koldus, Részeg vendég, Forradalmár MOTYOVSZKI SÁNDOR m.v.

Zenészek FARAGÓ BÉLA (zongora), SZILÁGYI ORSOLYA (klarinét), KOCSIS DÓRA / DEMETER ÁGNES (cselló)

dramaturg Kovács Kristóf
díszlettervező Hajdu Bence
jelmeztervező Rományi Nóra, Muladi Klára
zenei vezető Faragó Béla
mozgás Bóbis László
a rendező munkatársa Juhász Gabriella
rendező Frigyesi András

A kor: amikor az árnyéknak is árnyéka volt, 1956 ősze.

A hely: egy rosszul látogatott kis presszó, amelyet a „tűrt” kategóriás főúr vezet.

A szerelem, mondják az okosok (akik, mert okosak, megnyugtató távolságból szemlélik a tárgyat) olyan létforma, amely mindenütt megél, legyen az sivatag, családi viszály, feneketlen kút feneke, szegénység, lakatlan sziget – de még politikai viszonyok esetén sem hal meg. Igaz, meghalni csak a szerelmesek szoktak, maga a szerelem él tovább, sőt, – a maga szerény eszközeivel – még virulni sem szégyell.

Jelen előadásunk ebből a gondolatból indul ki, megtetézve a gondolatot azzal, hogy még az ötvenes évek poklában sem halt ki teljesen; még a diktatúra ideiglenesen szabadlábon felejtett foglyai sem mentesek tőle. Igaz, ők, akik ebben a sok rossz kor egyik legrosszabbikában érték meg a szerelmesség ideális életkorát, zaklatottabban voltak szerelmesek, mint más korok szerelmesei: ők csókolózás közben sem merték lehunyni a szemüket, inkább körbehordozták a pillantásukat, hátha figyeli őket valaki. És figyeli.

És mégis: élt a szerelem akkor is. Ha valaki nem hinné: vannak rá bizonyítékok, és nemcsak a Ratkó-gyerekek (a Rákosi-korszakban foganatosított, az akkori egészségügyi főnéni, Ratkó Anna nevével emberarcúsított gyermektelenségi adó és abortusztilalom gyümölcsei) végtelen sora, hanem, sőt, inkább, a kor slágerei. A kor meglepően időtálló, mai füllel hallgatva is hol andalító, hol vérpezsdítő jazzes slágerei, amelyek, mintha hírét sem hallották volna munkaversenynek és békeharcnak, a szerelemről dalolnak, trilláznak – olykor pedig vonítanak, mert a szerelem olyan, hogy néha csak nyüszítve lehet dalolni róla. (És állítólag éppen akkor a legszebb: hogy ez a dicsérő jelző a szerelemre vonatkozik-e, vagy a vonításra, mindegy is.)

Ezeket a slágereket hamarosan be is tiltották, szerzőit és előadóit Recskre vitték turnézni, vagy átnevelték őket, kitanították a kor ízlésének megfelelően kesztyűbe dudálni; vagy, ha az illetők nem bizonyultak kellően átnevelhetőnek, elküldték őket az iparba, a mezőgazdaságba, a legmegátalkodottabbakat pedig egyenesen a vendéglátóiparba – de a betiltott dallamok még sokáig ott visszhangoztak a kor szerelmeseinek fülében. Sőt: nem csak, hogy sokáig, de talán mindmáig is.

Adva van tehát: egy presszó, a kelet-közép-európai kósza lelkek egyetlen mentsvára; egy kimért, titokzatos főúr; adva van egy férfi és egy nő, mindkettejüket a zord idő (meteorológiai és egyéb értelemben egyaránt) kergette be ide; a triót néhány gyanús alak és fura rendfenntartó egészíti ki. Adva van továbbá nem csekély; és minél őrültebb, annál jogosabb paranoia, amely megfojtja még a szerelmet is – ha a szerelmet meg lehetne fojtani. Már csak egy kérdés marad: hogy hogyan lesz a háromból kettő: ki nyeri el a szerelmet, és ki lesz az, aki félreáll a másik kettő útjából. Ja, és hogy hová vezet ez az út, az is kérdés még. Meg hogy mit keres az a sok, egyre több ember odakint? És mit kajabálnak egyre hangosabban?

 

bemutató 2018. május 12.

helyszín Színházterem